“Vissza a forráshoz” – beszámoló

Az út előtti napokban önvizsgálatot tartottam: visszatekintettem arra, hogy milyen voltam, mit adott a terápia és az elmúlt három év, hol tartok ma, miben változtam.

Olyan úton mentem, ahol még nem jártam, nem terveztem meg előre pontosan, merre menjek. Egy biciklis alkalmazással elkerültem a forgalmas helyeket – így egy elég izgalmas és kalandos út kerekedett ki, erdőkön és mezőkön át. Voltak nehéz terepek, nagy erdők, ahol féltem, de voltak könnyebb szakaszok is.

Útközben párhuzamot vontam a legelső Magyarózdra tartó utammal. Az első ötven kilométert például ködben tettem meg, és arra gondoltam, hogy akkor is nagy volt a köd – csakhogy akkor énbennem. Minden homályos volt, nem tudtam, mi vár rám. A terápia alatt is pont így voltam – ott is voltak hegyek, völgyek, rengeteg nehézség akadt. Amit akkor nagy fájdalmakkal éltem meg, mára megszépült, mert olyan gyümölcse lett, hogy sokkal felszabadultabban tudom élni az életemet. Úgy érzem, az én életemben a köd felszállt.

Most is hoznak nehézséget, fájdalmakat a hétköznapok – de most józan fejjel állok eléjük. Tökéletessé nem váltam, de olyan úton vagyok, ami a jó irányba visz.

Az úton annyira toppon voltam mentálisan és lelkileg, hogy nem éreztem a fizikai fáradtságot. Végig jelen tudtam lenni, és élvezni minden pillanatot. Amikor megérkeztem Ózdra, úgy éreztem, hogy teljes valómban ott vagyok.

Az utolsó 25-30 kilométer volt a legkalandosabb. A nap megsütötte a telefonom, le is merült. Egy vadonban kötöttem ki Dicsőszentmárton és Magyarózd között. Erdők alatt, hegygerinceken, nagy szántóföldeken karikáztam – és sehol egy falu. El is tévedtem a földutakon, telefon és víz nélkül. Arra vártam, hogy valahogy egy faluba jussak.

Az első településnél kiderült, hogy Fehér megyében vagyok, és még plusz 40-50 kilométert kellene tekernem. Úgy éreztem, hogy ehhez már elfáradtam. A helybeliekkel beszélgetve kiderült, hogy van egy rövidebb út is a hegyen át, csak nagyon nehéz és egy olyan esztena mellett kell elhaladni, ahol a medvék miatt több mint tizenöt nagy kutya van, azok „táskástól megesznek”.

Úgy döntöttem, hogy ezt az utat választom.

Volt ott egy fiatal pár, akik nem akartak elengedni egyedül. Feltették a biciklit a terepjárójukra, és elvittek a kutyákon túlra – végül annyira elvittek, hogy már csak le kellett tekernem egy hegyről, úgy öt kilométert. Szó szerint úgy éreztem, hogy megmentettek.

Sokat nyújtott az ottlétem is. Magyarózdon a programokon való részvétel visszarázott ebbe a közegbe. Jó volt látni a fiúkat és emlékezni, hogy milyen voltam én is. Megosztásokat hoztam, jól esett találkozni és beszélgetni a munkatársakkal.

Jövőre is biztos, hogy kitalálok valamit – hasonlóképpen szeretnék zarándokolni. Ezt a visszatekintést szeretném megtartani, valamiképp megünnepelni magamnak, mert sokat adott, hogy lássam: hol voltam, és hol tartok most.

– Nagy Tihamér