„Vissza a forráshoz” – Interjú Nagy Tihamérral

Nagy Tihamér 38 éves, szerencsejáték- és alkoholfüggőséggel küzdött húsz éven át. Tíz hónapot töltött a Bonus Pastor Alapítvány magyarózdi terápiás otthonában. Három éve józan. Június 23-án – a józanságának harmadik évfordulóján – kerékpárra ül Székelyudvarhelyen, és visszateker Magyarózdra: oda, ahol az új élete elindult.

Miért érzed azt, hogy el kell bringázni Magyarózdra? Innen, Udvarhelyről indulsz?

Igen, innen Udvarhelyről. Nekem sokat jelent ez az utazás – ez nem egy egyszerű biciklizés. Amikor elindulok, 23-án lesz a józanságom hároméves évfordulója. Ráadásul az elmúlt hónapokban volt egy műtétem, emiatt nem tudtam biciklire ülni, semmilyen programon részt venni, fizikai munkát sem vállalhattam. Ez az út így duplán is egyfajta szabadságmegélést jelent számomra. Azóta szépen gyógyulok. Az edzéseket már korábban elkezdtem, csak azt nem tudtam, mire készülök valójában.

Ki vagy te, Nagy Tihamér?

38 éves vagyok, egyedülálló, szerencsejáték- és alkoholfüggő. Húsz évig éltem a függőségeim rabságában és tíz hónapot töltöttem a Bonus Pastor Alapítvány Magyarózdi Terápiás Otthonában bentlakóként. Azóta is folytatódik a felépülésem – egyéni terápiára járok. Heggesztő voltam, de teljesen megváltoztattam mindent: nem tértem vissza sem a régi lakásba, sem az egykori baráti körhöz, és a munkámban is váltanom kellett, mert éreztem, hogy ott kísértésbe esnék. Miután hazajöttem, taxizni, sofőrködni kezdtem – egészen a sérülésig.

Szerencsejáték- és alkoholfüggőség. Hogyan kezdődött? Melyik volt hamarabb, vagy egybefolyt a kettő?

Nagyjából egybefolyt. Sokmindent feldolgoztunk a terápián. Gyerekkoromtól kezdve elég sok nehézségen mentem keresztül. Kisgyerek voltam, mikor a szüleim Magyarországra mentek dolgozni, minket pedig a nagyszülőkre bíztak. Ráadásul a húgomtól is különválasztottak – sokszor négyfelé voltunk szakadva a családban.

A nagyszüleimmel egy kihalófélben levő kis faluban laktam. Nem voltak gyerekek, akikkel játszhattam volna. Lehetőséget sem nagyon kaptam a játékra, mert a nagyanyám elég mostohán viselkedett velem – nem kaptam tőle szeretetet. Már akkor befelé forduló típus voltam, mindent magamba fojtottam, még sírni sem nagyon szabadott. Rengeteg félelem és bizonytalanság volt bennem, és nem volt senki, akihez fordulhattam volna.

A nagyapám és a nagybátyám is alkoholisták voltak – rengeteg veszekedés, káromkodás és félelem vett körül. Sokszor bújtam el, mert féltem tőlük. A félelem volt az, ami a leginkább hatott rám, mert nem éreztem magam biztonságban. A szüleim távol voltak, nem volt, aki megadja azt a szeretetet és biztonságot, amire egy gyereknek szüksége lett volna.

Az iskolában nem találtál barátokat?

Nem tudtam a kortársaimmal bánni, az érzéseimet kezelni vagy megosztani – mindig magamba fojtottam mindent. Már akkor szorongó, ábrándozó voltam, ezért az iskolában kiközösítettek. Az ötödik-nyolcadik osztály napi szintű bántalmazással telt – talán ez volt életem legnehezebb időszaka. Fizikailag vertek, órákon csúfoltak, felszólításra mindenki nevetett. Meg sem mertem szólalni, ezért eléggé bukdácsoltam. Reggel gyomorgörccsel mentem iskolába, és hazafelé ugyanúgy. Bezárkóztam, csak ábrándoztam magamban.

Nyolcadikos voltam, amikor anyám rákos lett és kórházba került. Egy családi összejövetelen a nagyanyám durva, szeretetlen szavakat mondott a beteg édesanyámról. Ez volt a fordulópont: hazamenve elmondtam, mi történt, és ettől kezdve nem kellett többé hozzájuk mennem – és nem is mentem.

Kilencedikben iskolát váltottál. Mi változott?

Egy másik közösségbe kerültem, szabadabb lett minden. Jöttek a gólyabálok, és ott indult el az italozás. Korábban is volt már, hogy berúgtam, de innentől jött az a hamis felszabadulás – az az érzés, hogy az alkohol által képes vagyok kapcsolódni az emberekhez.

Feloldotta a szorongást…

Igen. Hülyeségeket csináltam, olyan dolgokat, amikkel úgy tűnt, hogy elfogadnak a többiek – ezt az érzést kerestem. Elkezdtem álarcokat magamra venni, úgy felépíteni magam, hogy többet soha ne kerüljek vissza abba az állapotba, amiben gyerekként voltam. Olyan társaságokat kerestem, ahol egyfajta védelmet éreztem. Tizedikben már heti háromszor italoztam, hétvégén rendesen megrészegedtem.

Ezzel együtt megjelent a szerencsejáték is. Az első játékok alkalmával megtapasztaltam a nyerés élményét, és ez hamis hitet adott: úgy éreztem, azzal meg tudom valósítani magam. A tanulásból már kizáródtam, a szorongás és az éjszakázások miatt állandóan le voltam merülve. A könnyű pénz vonzóvá vált.

Az egyik a másikat gerjesztette – állandó körforgás volt?

Igen, egy sötét és ködös világ, amire akkor abszolút nem láttam rá kívülről. Az állandó keserűség, a nyomorúság, az önsajnálat és a bűntudat fojtogatott. A külföldi munkák is csak menekülések voltak – munkásszállóról munkásszállóra, egyik országból a másikba, de mindenütt ugyanazt a mintát követtem.

Nem a mintán változtattál, hanem azt gondoltad, hogy a környezetváltozással megtörténik a belső változás is?

Nem is gondoltam arra, hogy ez egy rossz belső minta lehet. Azért váltottam helyet, mert úgy éreztem, a környezet a hibás. Nem láttam a saját tehetetlenségemet – mindig másban kerestem az okot. A munkatársaimat hibáztattam, a szüleimet, mindenkit.

Úgy gondoltad, hogy te vagy az áldozat?

Igen, mintha mindenki örökké ellenem lenne. Ez a kirekesztettségből és a gyerekkori kiközösítésből épült be: ott állandó készenlétben kellett lennem, hogy honnan fognak támadni. Ezek a belső forgatókönyvek annyira belém épültek, hogy a mai napig előjönnek – aggódom, hogy másnap mi lesz, mit kellett volna mondanom, hogyan találkozom majd valakivel.

Volt olyan pillanat a függőséged alatt, amikor mégis jól érezted magad – amikor azt érezted, hogy te vagy a kiskirály?

Volt, persze – ezért is kerestem ezt az érzést. A felszabadulást, a kapcsolódást, a bátorságot. Rengeteg fesztiválon voltam, kirándulásokat szerveztem. Mindenki azt látta, hogy milyen jó buliarc vagyok, mennyire elengedem magam. De ez csak a felszín volt. Mint a jéghegy, aminek csak a teteje látszik ki a vízből. Én is azt a képet szerettem nézni, amit mutattam magamról – de az, aki józanul kiment az utcára, ugyanaz az eszköztelen, megszólalni is alig bíró ember maradt.

Nem kerültél soha életveszélyes helyzetbe?

Elég nagy csoda, hogy élek. Ittas vezetés, balesetek – több is volt. Volt, hogy egy átvirrasztott éjszaka után, menet közben elaludtam a volánnál, áthajtottam az út túloldalára, egyszerre három gumi durrant ki. Nem tudom, hogyan maradtam életben.

Hogyan jutottál el a mélypontig?

Az évek múlásával az alkohol már nem oldott fel, csak rombolt. Már részegen sem tudtam felszabadulni. A barátaim sorra alapítottak családot, én pedig egyre inkább kívül kerültem mindenből. Azt éreztem, hogy leterhelő, fárasztó vagyok mindenkinek. Aztán már nem is igazán voltak józan pillanataim.

Az utolsó időszakban teljesen elszigetelődtem. Egy faluban laktam egyedül, nem jártam sehova, éjjel-nappal ittam, nem volt munkám, nem volt semmim. Ott adtam fel igazából – ott engedtem el teljesen magam. A legvégén már azt forgattam magamban, hogy nem akarom ezt az életet. Szándékos kísérletem talán nem volt, de az egészségem sem érdekelt – három évig orvoshoz sem mentem.

A legvégén már úgy voltam, hogy nem szeretném tovább élni ezt az életet. Tudtam, hogy nem tartott volna már sokáig.

Hogyan kerültél a Bonus Pastor Alapítványhoz?

A húgomnak köszönhetem, aki kétgyermekes családanya létére hetente legalább kétszer kijött hozzám, mert annyira aggódott – telefonon sokszor el sem ért. Ő próbált segítséget keresni nekem. Végül rátalált az alapítványra, és átküldte a linket [szerk. megj.: egy rövid terápiás programunk linkjét]. Ahogy elolvastam, egy erős érzés fogott el: nekem egy hosszabb, intenzívebb programra van szükségem. Így jelentkeztem a hat hónapos terápiára.

Hogyan élted meg a magyarózdi időszakot?

Nehezen indultam. De ahogy jött a motiváció és elkezdtem haladni a terápiás folyamatban, egyre inkább megjött a hitem is. Kezdtem megismerni és látni magamat: hogyan jutottam el idáig, hogyan működöm, és hogy ezen igenis lehet változtatni. Ezek a felismerések egyre jobban motiváltak.

Amikor eltelt a hat hónap, úgy voltam vele, hogy jöhet a kilenc hónap is – és végül tíz hónap lett belőle. Akkor sem éreztem, hogy készen vagyok teljesen. Azóta sem hagytam abba a terápiát – egyéni konzultációkra járok.

Ott lett élő istenkapcsolatom, és ott kaptam egy közösséget, ami megtartó erővé vált. Megtanultunk az érzéseinkről beszélni, megtanultunk őszintének lenni. Ott osztottam meg először a gyerekkorom élményeit – amit addig szégyelltem és senkinek nem beszéltem róla. Ott tettem le a terheket. Ott hallottam és értettem meg, hogy a gyerekkori dolgokért egyáltalán nem én voltam a felelős – csak én viseltem úgy a terhet, mintha a gyengeségem miatt történt volna mindez.

Megtanultál az érzéseidről beszélni. Milyen volt?

Az elején a napi megosztásoknál nagyon nehezen ment a megfogalmazás. Volt, hogy egy teljes oldalt teleírtam – de amikor a csoport előtt fel kellett hogy olvassam, annyira reszketett a kezem, hogy alig bírtam tartani a lapot. Ez gyerekkorom óta végig kísért – a félelem és a belső feszültség láthatóvá vált rajtam, és ez riasztotta el az embereket. Kávézni sem tudtam leülni másokkal – egyszer, amikor egy kávéskanálnyi cukrot szerettem volna tenni a kávémban szerteszét vertem az asztalon, annyira remegett a kezem.

Magyarózdig nem hittem volna, hogy ez valaha megszűnik. Mára már teljesen elmúlt. Ez nekem egy csoda.

 

 

A felvállalás – az, hogy nyíltan beszélsz a múltadról  – hogyan változtatta meg a kapcsolataidat?

Amikor eljutottam odáig, hogy fel tudtam vállalni a múltamat, az hatalmas erőt adott. Az emberek egyáltalán nem ítéltek el – ellenkezőleg, jól fogadták és támogattak. A terápián felkészítettek minket: ha nyíltan felvállalom, az megvéd. Tudják, mi a helyzet, nem próbálkoznak azzal, hogy megkínáljanak, és figyelnek arra, hogy ne hozzanak kellemetlen helyzetbe. Ha van is olyan valaki, aki ezt nem tartja tiszteletben – ma már tudom, hogy nem kell keressem az ilyen emberek társaságát.

Fizikailag is megváltozott az életed..

Teljesen. Télen még 98 kiló voltam, azóta 12 kilót adtam le. A napi két-három doboz cigarettát is letettem. A vérnyomásom, ami korábban kétszáz körül mozgott – teljesen helyreállt. A laborvizsgálatok is mutatják a változást. Komoly gondok voltak a májammal, a szívemmel – ma minden leletem rendben van. Ahogy fogyni kezdtem, egyre energikusabb lettem, és ez tovább motivált.

Térjünk vissza a biciklitúrára: miért éppen ezt választottad és miért épp most?

Két hete fogalmazódott meg bennem az ötlet – hirtelen jött. De ahogy végiggondoltam, rájöttem: nem most kezdtem a felkészülést, csak eddig nem tudtam, mire készülök. A fizikai része megvolt. A lelki része most vált világossá.

A hétköznapok pörgésében hajlamos az ember elfelejteni, honnan indult. Ahogy közeledett az évforduló, egyre inkább vissza tudtam tekinteni – és megláttam, mennyi csodán mentem át. Ahhoz képest, amiben három éve voltam, amikor feladtam és azt hittem, vége az utamnak – most mekkora szabadságot élek meg. Ezt meg kell hogy ünnepeljem. Vissza kell mennem a forráshoz.

A gyermekkorod, a bezárkózás – ez valahogy más, egy kifelé, mások felé tartó mozgás… 

Pontosan. Amikor először ültem biciklire a műtét után – és láttam, hogy minden kizöldült körülöttem – akkora szabadságot éreztem! Van erőm, van energiám, van egészségem. Kimegyek a városból, tekerek a természetben és úgy tudok örülni a szépségnek! Hálás vagyok, hogy meg tudok feledkezni a bajról és tiszta szívből boldog vagyok. Ezt korábban el sem tudtam volna képzelni.

 

Az útvonalat is meghatároztad már?

Igen. Olyan helyeken megyek, ahol még sosem jártam. Dicsőszentmárton felé veszem az irányt. Teljesen új tájak, új helyek. Összeállt a felszerelés is, mindent kaptam, amire szükségem lehet – sőt a közösségem is hozzájárult. Amikor elmeséltem a tervet a munkatársaknak, nagyon jó ötletnek tartották, és azt mondták: várnak szeretettel. Ez is sokat jelent – hogy számítok, hogy fontos vagyok.

Ha azt mondom: Bonus Pastor Alapítvány, mi jut eszedbe először?

A segítség. A menedék. A biztonság, bizalom, szeretet. Az első igazán mély megélések.

Most, miután átgondoltam mindazt, amin átmentem – már nem szégyellem a múltamat. Nem szégyellem azt, amilyen voltam, és nem szégyellem azt sem, ahol most tartok. Úgy érzem, Istennek terve volt velem: kaptam egy új esélyt, egy új életet. Az utam nem ért véget a mélyponton.

És ha azzal, hogy mindezeket elmondom, akár egyetlen embernek is segítek meglátni, hogy van kiút – akkor ez a felvállalás megérte! Mert ahogy nekem volt, úgy másnak is van segítség! Csak ki kell nyitni az ajtót.

 

Nagy Tihamér ma, június 23-án indult el Székelyudvarhelyről, hogy visszatekerjen a Bonus Pastor Alapítvány Magyarózdi Terápiás Otthonába – három évvel azután, hogy elindult a felépülés útján.