Személyes beszámoló az idei gyerektáborról – 2017. július 3-8.

Évente megszervezett gyerektáborunk a hagyománytól eltérően idén a Bucsinon került megszervezésre. Ötven gyerekkel és egy összeforrott munkatársi csapattal vágtunk neki a tábornak. Munkatársaink közül nem egy táborozó gyerekből vált lelkes munkatárssá. Közülük való Boróka is, aki a gyerektáborból nőtt ki, majd teológiai tanulmányai után önkéntes munkatársként tért vissza. Alábbi személyes beszámolója teljes képet nyújt a táborról és hangulatáról:

“Hat év után újra ebben a táborban, ismételtem magamnak újra meg újra a megérkezésem napján. Hihetetlen, mondtam magamnak. Találkozom Orsival, akit ebben a táborban ismertem meg, szembejön velem Geréb Anna, és alig hiszek a szememnek, ő, aki az utolsó gyerektáborban, amire ugyanitt, ezen a táborhelyen került sor, résztvevő volt, mini- táboros, most pedig itt van, munkatárs. Akárcsak én, aki ezekben a táborokban nőttem fel, és emlékszem a Hudson Taylor-os esti tanításokra, arra, hogyan határoztam el, hogy misszionárius leszek, és arra is, hogyan vártam minden évben ezt a tábort, amiről akkor csak éreztem, most már így fogalmaznám meg: kis ízelítő Isten országából. A hely, ahol jó lenni, és ahol jó, mert jó Isten közelében lenni. Ezzel a gondolattal indultam a tábornak: Isten valamiért újra visszavezetett ide, és erőteljes vágy volt bennem, azt adni a gyerekeknek, akik érkeznek, amit kaptam: Isten szeretetét. Ennyire egyszerűen és kézzelfoghatóan.

Az érkezés napján már világossá vált, hogy kihívás előtt állunk. Számottevően több fiú érkezett, mint lány, és számottevően kevesebb férfimunkatárs mint nő. Ennek ellenére jól megbirkóztunk a feladattal. A tábori szabályzat ismertetése, és szállásfoglalás után ismerkedős játékokat játszottunk. Bár keveredtek a nevek egy darabig, a tábor végére sikerült mindenki nevét megjegyezni. A gyermekek persze fogékonyabbak voltak… A várva- várt vacsora után közös éneklés zárta az első napot, elméletben, mert gyakorlatban szobánkénti meseolvasás, természetesen az esti mese nem hozott korai álmot…

A hét során a napi program a következően alakult: zenés ébresztő, és reggeli torna után étkezés és délelőtti tanítás, majd igetanulás és rövid szünet után kiscsoportos tevékenység következett. Minden kiscsoport elkészítette saját címerét, megszülettek a kiscsoportok nevei. Kiscsoportos, kézimunkás tevékenységek során hangszereket készítettek, amelyekkel majd együtt is zenéltek, majd állat- családot rajzoltak. Péntek délelőtt pedig íjászati bemutatót tartott két fiatal, amikor a gyerekek maguk is kipróbálhatták tehetségüket: ki disznót, ki nyulat lőtt „vacsorára.” Délutáni foglalkozás keretében erdei kiránduláson vettek részt a gyerekek, a közkedvelt számháború, plüssállat- halászat, patakozás (AAA PATAKOZÁS) sem maradt el, együtt látogattuk meg a Sóbányát, majd felnőttek és gyerekek közös focibajnokságára került sor. Az esti program keretén belül pedig újra szuperhősök bemutatása következett, amelyet a munkatársak vagy színdarab, vagy bemutató által tettek meg. Károli Gáspár, Luther Márton és Kálvin János életét mutatták be, volt azonban filmnézés is, pattogtatott kukoricamajszolás közben néztük Croodékat.

Nehezen fogalmazom meg az élményeimet, valahogy attól tartok, elveszek a részletekben. Mert a napi program számos pontjáról beszélhetnék, a délelőtti foglalkozásokról, a bibliai történettanításokról, a délutáni szabadidős játékokról, számháborúról, frizbi-fociról, patakozásról, íjászatról, esti meseolvasásról, de mindezek csak keretet adtak azoknak a találkozásoknak, amelyekből az élményeim fakadnak. Eszembe jutnak beszélgetések a gyerekkel, a nevetések, szórakozások, vagy azok a pillanatok, amikor egy agresszív gyereket egy ölelés teljesen lecsendesít, mennyire megdöbbentett, amikor a rácsodálkozást láttam egy- egy arcon, ha figyelmet tapasztalt. Előttem vannak a családrajzok, a kígyó, pók, cápacsaládok, és azóta is azon gondolkodom, bárcsak több lelkigondozói szakértelemmel rendelkeznék. Megfogalmazódott bennem, jó lenne nem csak egy évben egyszer egy hétig találkozni ezekkel a gyerekekkel, hanem kísérni őket az év többi részében is, meglátogatni, érezzék és tudják, számon vannak tartva és fontosak.

A tábor végén fogalmazódott meg bennem: bár sokszor elégtelennek és tehetetlennek éreztem magam, az erőtlenségünket, fáradtságunkat kipótolta Ő, és áldottá tette ezt a hetet.”

Köszönjük támogatóinknak, elsősorban a Bethlen Gábor Alapnak és a Hulp Oost Europának, de mindazoknak, akik adományaikkal és imádságukkal a színfalak mögött támogattak bennünket. Áldozatos segítségükkel valósulhatott meg újra ez a tábor.