Beszámoló az önkéntesek hétvégéjéről

Július elején közösségépítő és hitmélyítő hétvégét tartottunk önkénteseinknek Zsobokon.

Az alábbiakban dr. Horváth Levente beszámolója olvasható:

A résztvevő megismerkedtek a Belső Várkastély hitmélyítő anyagával, és azon felül, hogy a saját életükre nézve egy általuk megjelölt dologban a változást tűzték ki célul a négy nap alatt, minden délelőtt és délután egy konkrét önkéntes munkát is végrehajtottak. Az utolsó este sor került az Alapítványunk szolgálatában való részvétel felmérésére, közös megtervezésére és annak a konkrét meghatározására, hogy ki milyen talentumával és lelki ajándékával tud hozzájárulni a szolgálatunkhoz. Egyesek a vásárhelyi, mások a kolozsvári irodán is készek segíteni, valamint a rendezvényeink előkészítésében és lebonyolításában is testreszabott munkát vállalni.

Néhány résztvevő a következő gondolatokat fogalmazta meg a hétvégéről:

„A Bonus Pastor alapítvány önkénteseknek szóló hétvégéje számomra a lelki töltekezést jelentette. Személyes, bensőséges, mély beszélgetések által megerősödtem azon az úton, amelyen járhatok az Úrral. (…) Isten megajándékozott útitársakkal is. Olyan emberekkel, akik bár különböző élethelyzetben tartanak, de mégis bíznak, kapaszkodnak és harcolnak az Úr erejével. Öröm, hála és megtiszteltetés van a szívembe, ha az együtt töltött értékes napokra gondolok.” (Attila)

„Nagyon elkeserítő volna, ha bármelyikünk ,,élménybeszámolót” tartana utána, vagy azzal válaszolna egy ilyen feltett kérdésre: “Ó, nagyon jól éreztem magam!” Nem, bizonyosan nem ennyivel maradtunk mi heten és a két mentorunk. Ne értsük félre, a sok lelki ajándék magunkhoz ragadása igenis lelki élményt jelent, s ez jó, még akkor is, ha pl. valamelyik szobába tükröket képzeltünk, s a magán-várkastélyunk belső, magánszobájában szembesülünk – beléjük nézve azzal is talán, hogy nem ,,heten, mint a … “, hanem mi vagyunk a gonoszok, míg át nem érezzük, egyek nem leszünk a FIÚ és nem ÁRVA – mivoltunkkal, Magányosak sem lehetünk többé, amióta testvérek lehetünk, és annak vallhatjuk magunkat egy-egy közösségben. (…) A ,,Petrőczi Kata belső várkastélya” címet és ötletet nyert tanítványképzés egy csodálatos bolyongást, jobban mondva zarándoklatot jelent a szintek (hit-remény-szeretet) bástyaszobáiban, ami alatt csapattá leszünk, ha többen, ha csak aránylag kevesen vagyunk is jelen, és igazi kis testvéri közösség attól lettünk, hogy nem mi választottuk ki egymást. (…) Izgalommal várjuk, reménykedve a Remény-szint rejtélyeit, ezt az Isten-közelséget folytatni – és soha abba sem hagyni.” (Zsófi)