Kibúcsúztató – Magyarózd, a pótkerék

Magyarózd, a pótkerék (>> Kibúcsúztató)
2010. november

Vége… úgy képzelem el, mint mikor a lányomnak leszereltem az egyensúlyt tartó kerekeket a biciklijéről. Holnaptól én tartom meg az egyensúlyomat, én szabom meg a saját szabályaimat, programomat. Kezembe kell vegyem az életem és tovább kell menjek. Ez év januárjában, mikor az Otthonba költöztem, nem is mertem remélni, hogy sikerülni fog befejezni az itteni terápiát és tisztán újra kezdeni a radikálisan megváltozott gondolkodásmódom szerint az életem. Nagyon mélyre süllyedtem és tudatában voltam, de gyávaságom és határozatlanságom miatt féltem ettől a gondolattól. A lejtőt választottam, ami egyre gyorsabban mind mélyebbre vezetett. Könnyebb volt. Úgy gondoltam, hogy mindent elveszítettem, még az Istent is. De valójában nem így volt. Újra megismertem Isten felbecsülhetetlen erejét, mivel erőt adott szüleimnek és testvéremnek, hogy ne adják fel a nehéz harcot, amit az én szabadulásomért vívtak. Milyen ember az – ha egyáltalán embernek nevezhetem -, aki nem csak szüleit, hanem a saját gyerekét is tudatosan elhanyagolja, eltaszítja magától?

Mikor idejöttem zavarodottságomat, ijedtségemet számomra rég nem tapasztalt érzéssel kezeltek: bátorítva és támogatva. A szeretet érzése volt ez. Ez által, az akkori amúgy nulla önbecsülésemben, egy pici lámpácska gyulladt meg. Erőt adott az, hogy számba vettek, sőt mindenki szeretettel közeledett hozzám, és segíteni akart. Egy biztonságos, védett szanktuár lett ezentúl az otthonom. Furcsa volt számomra a rég elfelejtett elemi szabályok, jól meghatározott program szerint élni. Ez tette biztonságossá az akkori amúgy letört, lehangolt közérzetemet. Elég tanulékonynak tudom magam, ezért elég hamar megtanultam, alkalmazkodtam az itteni élethez, így idejében sikerült átállnom, ráhangolódnom az új környezetemhez. Tudtam, hogy valami elfoglaltságot, hobbyt kell alkalmaznom a szabadidőm kitöltésére, meg is találtam azt a munkámban úgy a házban, mint a ház körül, sőt még a faluban is. Örömmel, szívesen csináltam mindent, amire megkértek. Jól esett, ha valaki megdicsért és bizalommal fordult hozzám komolyabb kihívásokkal. Kicsit frusztrálva éreztem magam, mikor már több alkalommal Nap Hősének választottak, de bevallom, valahol büszke is voltam.

Nagyon meggondolkoztatott az első levél otthonról, mikor anyám szeretetét, aggódását fejezte ki mindazok ellenére, amiket tettem velük szemben. Sírtam. Ekkor ért a kés a sebhez, és mozogni kezdett. Ő tette az első lépést az őszinte szembenézés érdekében. Erőt vettem magamon és válaszoltam ugyanolyan őszinteséggel bevallva és bocsánatot kérve tetteimért. Soha nem beszéltünk ilyen problémákról, pontosabban én nem voltam őszinte és hajlandó ilyen jellegű beszélgetést folytatni. Leborult végre a magas, kemény fal köztünk, amit szorgalmas munkával a becsületem, egészségem és szabadságom árával építettem. Nagyon fájt, de megtanultam, hogy a titka abban áll, hogy beszéljek ezekről az érzésekről, kiadjam, félretegyem magamból.

Italozásom idején, Istentől is eltávolodtam, tudatosan, súlyos bűneimmel többszörösen eltaszítottam magamtól. Húsvét táján erőt vettem magamon és őszintén Jézus lába elé vittem őket. Először éreztem igazi bocsánatot, akkor és ott a templomban. Kimenőim során szeretteimtől is bocsánatot kértem, meg is kaptam ezt. Nagy motiváció volt számomra a kitartásomra nézve az ismerősök, szomszédok, barátok viszonyulása az én döntésemre nézve, dolog amitől én nagyon féltem, irtóztam szégyenemben. Itt az Otthonban nyertem vissza önbizalmamat, önértékelésemet, a terápia segített abban, hogy újból megtaláljam azt, amit elveszítettem: életem célját, értelmét. Ezért kérem Istent, hogy meg is tudjam valósítani.

Most már türelmem van máshoz is, de főképp magamhoz. Másként gondolkodom, másképp viszonyulok dolgokhoz, helyzetekhez. Sok ideig gond volt az érzéseimmel, de mondhatom, most már sokkal jobban felismerem és kezelem azokat. A kislányomhoz is több szeretettel tudok közeledni, tervemben van az időm nagy részét vele tölteni. Öröm volt számomra, hogy neki is külön el tudtam mondani és megértetni vele az eddigi viselkedésemet. Azt hiszem ez volt az első apa-gyerek beszélgetés köztünk, ami sajnos már nagyon rég meg kellett volna történjen. Majdnem felnőtti bátorítást és támogatást, szeretetet viszonozott nekem. Mondhatom, már a szüleim is megbíznak bennem, másképp viszonyulnak hozzám. Együtt beszéljük meg a teendőinket, problémáinkat. Egyszóval visszakerültem a családba „teljes szavazati joggal”.

Mindezekkel első sorban Istennek köszönhetem, aki által ide kerültem, és velem volt a terápiám ideje alatt. Emberileg a csoport volt a segítségem, támaszom a fejlődésben és mindabban, amiben változtam és tanultam. Együtt voltunk úgy a jóban, mint a nehézségekben, együtt vicceltünk, kacagtunk, együtt sírtunk, együtt veszekedtünk néha, de ami a legfontosabb: együtt oldottuk meg a problémáinkat és egy közös célunk van: a szabadulás, megmaradás. Külön hálámat fejezem ki Boros János mentoromnak, aki nem csak lelki gondozóm, de a terápia ideje alatt olyan volt nekem, mint a szülőm. Együtt kerestük meg a problémámból a kiutat, nehézségemben ő vígasztalt, bátorított engem. Tudom, nem volt könnyű dolga, nem voltam egy túl könnyű eset. Isten áldja minden munkádat!

Már az elejétől valamennyire közelebb éreztem magam hozzád Adorján Éva, gondolom a kedvességed és a megértő természeted miatt. Neked is köszönöm, hogy mindig időt szakítottál az én problémáim meghallgatására és minden segítségedre, ami a fejlődésemre szolgált. 

Remélem, hogy mielőbb újra találkozhatunk, tisztán, a szeretet jelében, és örömmel emlékezünk majd vissza a 2010-es évre, ami remélem, hogy nekem a második születésnapom, születési évem lesz.

 


Posted by on Már 21, 2013 under kibúcsúztató