test

Kibúcsúztató – Károly

Az Otthon működéséről 2007 őszén hallottam először, egy öngyilkossági kísérlet után. Hazaköltöztem szüleimhez és a helybéli lelkész ajánlotta, hogy Magyarózd segítene rajtam. Akkor nem fogadtam el, hogy ennyire komoly a baj velem. Biztos voltam benne, hogy egyedül is képes vagyok megküzdeni a velem történtekkel. Hét hónapig egyáltalán nem nyúltam a pohárhoz, és depresszióval kezeltek. Ez idő alatt a családi életem is látszólag kezdett helyreállni. Látszólag… majd: válás. Megint a pohárhoz menekültem és 2008 októberére nagyon leromboltam magam. Ugyanabban a hónapban, az úgymond utolsó lökést az autóbalesetem hozta. Ittasan vezettem… és nekiütköztem egy hídfőnek. Mai napig is úgy gondolom, hogy az Isten akarata volt, hogy nem kerültem be a forgalmas városba, mert 2,80-as alkoholszinttel sokkal komolyabb baj is történhetett volna. Ekkor ismertem be önmagamnak, hogy igenis gyenge, tehetetlen vagyok egyedül kilábalni szörnyű helyzetemből, és igenis segítségre van szükségem.

2008 november elején felvettem a kapcsolatot az Alapítvánnyal, és az interjún kitűztük a december 9-ét terápiám első napjának. Két héttel ideérkezésem előtt leálltam az ivászattal, hogy megszabaduljak az elvonási tünetektől, és fizikailag összeszedjem magam. Feszülten, gátlásosan és egy jó adag szégyennel érkeztem az Otthonba. Nem bíztam a felépülésben, és az emberekben sem, akik fogadtak. Reményvesztett voltam és ugyanakkor féltem szembenézni önmagammal. Ideérkezésemkor meglepett az Otthon családias hangulata, békéje, társaim segíteni akarása. Ez a fajta közeledés idegen volt számomra. Jól is esett, meg nem is. Sokszor magamra akartam volna maradni gondolataimmal, bajaimmal. Itt is belépett a kinti reflex, hogy meg tudom oldani a problémáim, nekem ne magyarázzon senki. Ilyenkor nőtt a feszültség bennem, ideges voltam, lehangolt. Feszültté tett még az a tény is, hogy egy nőt kaptam >> mentornak. Úgy gondoltam, ha a volt feleségem nem volt képes megérteni, támogatni, hogy mondjam el egy ezer idegennek. Ezzel az elgondolásommal elég sok munkát adtam neki és visszatekintve elég sokszor korholtam magam e miatt. Eleinte kerültem a >> mentorikat, kifogásokat kerestem, csak ne keljen egy nőnek felvázolnom eddigi életemet.

Mikor lassan elindultam a terápiában és kezdtem megnyílni a csoport előtt, egy új világ próbált kibontakozni előttem. Jól esett kimondani, ami bennem van, eltűnt a kinevetéstől való félelem. Kezdett megnőni az önbizalmam, visszajelzések által jó volt érezni, hogy nem vagyok egyedül, és mindenki elfogad, úgy ahogy vagyok. Itt jön be az, hogy „nem kell megjátszanom magam többé”.

Sorozatosan kezdtem felismerni hibáimat, ami nem volt kellemes. Fájt a felismerés, hogy mennyire el van torzulva a személyiségem. Fájt a múltnak a feldolgozása, amihez nagyon sok szép emlék is fűződik, nem csak rossz. Meg kellett békélnem sok olyan dologgal, amin nem tudok változtatni, és el kellett fogadnom annak az időnek a fájdalmát is, amit hasztalanul ivással töltöttem. Nagy segítségemre volt ebben az időszakban a mentorom, „még ha nő is” és minden munkatárs, akik támogattak, bátorítottak. Úgy érzem, hogy itt Magyarózdon letettem egy új életnek az alapkövét, amire az új jövőt kell építenem. Lelkileg fel vagyok vértezve a kihívások ellen, van jövőképem, célom, megnőtt az életkedvem is, mindennap tudok örülni valaminek. Van még egy nagy előnyöm a kintiekhez viszonyítva: van egy nagy család, amely befogadott, és amely támogat. Van egy helyem, ahova bármikor el tudok jönni, letenni a terheket, gondokat, és ahol segítséget kapok, ha elakadnék. Ezt leginkább az Országos Találkozón és a Lesi tónál éreztem.

Kilenc hónap kell egy gyerek születéséhez, ugyanakkor kilenc hónap kellett nekem is, hogy testileg, lelkileg megerősödjek. Utolsó alkoholizálási éveim lerombolták a hitemet is. 16 éves kántorizálásból az utolsó 3 úgy telt el, mint egy munkatársi viszony a lelkésszel. Rémes arra gondolnom, hogy a templomban vasárnapról vasárnapra, csak a csendes imádság érdekelt, akkor tudtam őszintén kérni Istent, hogy szabadítson ki abból az ördögi körből. Ózdon történt, hogy húsvétkor a csendes imádságban mind az jött elő, hogy „könyörgésed megtartott”. Akkor hirtelen nem tudtam miért, és honnan jár a fejemben ez a két szó, csupán egy melegséget éreztem. Visszafele jövet a templomból jutott eszembe az otthon elmondott imádság, könyörgés. Kimenőim során mindig eszembe jutott, amikor templomba mentem. Újra emelt fővel lépem át a templom küszöbét, és szembe merek nézni a gyülekezettel.

Nem mondhatom, hogy túláradó örömmel megyek haza. Mennék is, nem is. Megyek, mert hív az élet, de maradnék, mert egy családban vagyok és borzasztóan fogtok hiányozni. Nem tudom mi fog pótolni ennyi barátot, mi fogja pótolni a reggeli találkozókat, közös étkezést, kirándulásokat, focit. De egyet megígérhetek, az eszközöket, amiket itt kaptam fel fogom használni maximálisan…

Nem lesz könnyű, de bízom abban, hogy Isten velem lesz, és átsegít az akadályokon, és emelt fővel fogok Magyarózdra látogatóba jönni.

Károly, az ózdi Terápiás Otthon egy volt lakója

 

 

Kapcsolódó cikk: Honline: Ha az alkohol lesz a beszélgetőtárs


Posted by on Már 21, 2013 under kibúcsúztató