test

Kibúcsúztató – Attila

„Önök nélkül ez a műsor nem jöhetett volna létre”

Attila >> kibúcsúztató beszéde, amit a Terápiás Otthonból (a Rehabból) való elmenetele előtt mondott.

”Tavaly (2008) május 27-én érkeztem a magyarózdi Terápiás Otthonba, másfél évnyi kemény ivászat után, ami alatt családomon kívül mindenem elveszett, amit az azt megelőző hét éves absztinencia során sikerült összehozni. Magányosnak, lelkileg üresnek, kiégettnek éreztem magam, mikor beléptem a rehab ajtaján.

Az egyetlen ember, akit ismertem Géza volt, de őt is csak látásból, és ő is épp azon a ponton volt, hogy összepakol és hazamegy. Tehát sok bátorítást nem adhatott. Bátorítottak viszont az akkori rendes tagok: Sándor, és különösen Tibi, aki akkor >> orientált. Viszonylag hamar beilleszkedtem, a >> címer feltevése után nekiláttam az >> iratkozásnak.

Jó volt kimondani dolgokat, melyek belülről emésztettek. Első iratkozásom az üzenetre volt, az álarcokról hoztam be pár gondolatot. Valóban úgy éreztem, hogy ólomsúlyú maszkot viselek, melytől itt és most meg tudok szabadulni, mivel olyan emberek között vagyok, akik megértenek és megértést várnak részemről.

Pár nap után megismertem a betegszabadságáról visszatérő >> mentoromat, aki első pillantra szigorú embernek tűnt, de tetszett a határozottsága és elkötelezettsége a munkája iránt.

Aztán jöttek a >> mentorok. Felismertem, hogy nyitottnak és őszintének kell lennem, csak így érdemes itt maradni távol a családomtól, és önmagammal foglalkozni, törődni. Már az új volt számomra, hogy önmagammal kell foglalkozzak, de érdekesnek találtam és hosszú idő óta először fordult elő velem, hogy valóban átaludtam egy éjszkát, egy jó mentori, vagy egy >> megosztás után. A szobatársam persze karikás szemmel kezdte a napot, de én megtapasztaltam, hogy az érzések megosztása folytán megkönnyebbülök és az így felszabadított energiám máshol felhasználható.

A Lesi tónál szervezett táborban a csoportos tevékenységek során vált világossá számomra, hogy gyerekkoromig kell visszanyulnom, ahhoz hogy jelenkori problémáimra, kérdéseimre keressem a választ. A >> családi szoborcsoport felállítása után egyszerre törtek fel belőlem gyermekkorom visszafolytott érzései, és ezek mentén elindulva feltérképeztem magamban azokat a lelki sérüléseket, amelyek alapvetően meghatározták felnőttkori személyiségem hiányosságait (pl. érzelmi érettlenség, frusztráltság, zárkózottság és az önbizalom teljes hiánya).

>> visszajelző körökön nyilvánvaló lett, hogy torz énképem van. Ezzel is kezdeni kellett valamit, habár önfejűségem és makacsságom hevesen tiltakozott. >> Gondozási lapokat készítettem, figyeltem reakcióimat különböző helyzetekben, kértem a csoport segítségét, így sikerült visszafognom magam, ami a káromkodást vagy a türelmetlenséget illeti.

Ezzel párhuzamosan levelezés útján rendezni próbáltam családi kapcsolataimat édesapámmal és fiammal. Furcsa érzés volt beleélni magam egyszerre a gyerek meg az apa helyzetébe is, de úgy gondolom, hogy ez fejlesztette az empátiámat, úgy édesapám, mint gyermekem irányába. Válaszlevelet nem kaptam, de >> rendes tag fázisban személyes beszélgetések keretében sikerült átlépni az addigi gátakat és mindkét részről bátorítást és megértettséget kaptam.

Édesapám esetében kissé bonyolultabbá vállt a helyzet, miután egy kimenőmön tudomásomra hozta, hogy tulajdonképpen biológiai értelemben ő nem az édesapám, hanem ő csak felnevelt, miután az édesanyámtól elváltak, mert a család becsülete és tisztessége ezt megkívánta. Ez a friss információ, így 45 életévem betöltése előtt pár nappal, meghatározta a terápiám egész további menetét. Első pillanatban a történet abszolút semmilyen hatással nem volt rám. Aztán meglepődtem, később megdöbbentem, majd dühös lettem. Miért pont én? – kérdezted, tegnap Laci.Miért pont én? Miért pont velem? Kérdeztem én is több mint két hónapon át, naponta többször is. Tanácstalanná váltam, hogy most akkor hogyan tovább? És legnagyobb bosszúságomra M. is azt kérdezte tőlem: hogyan tovább?

Eljött a pillanat, amikor nem volt már más eszköz a kezemben, mint csak az ima. Isten megmutatta a helyes utat. Nem nehezteltem az apámra, hanem megköszöntem, hogy ezt soha nem éreztette velem, hanem becsülettel felnevelt és apaként mindig a jó szándék vezérelte. Ezután már tudtunk kommunikálni, beszélgetni a gyerekkoromról, és láttam, hogy neki talán még nagyobb szüksége van rá, hogy beszéljen, és én őt hallgassam, mint fordítva. Kapcsolatunk állandósult és talán jobban igényeljük az egymásra való odafigyelést és egymás véleményét, mint bármikor.

Persze mindezt egyedül képtelen lettem volna végigcsinálni, a mentorom, a stábtagok, a csoport és a feleségem minden támogatást megadott számomra.

Sokatoktól hallottam már, hogy nagyon nyugodt vagyok. Ez valószínűleg egyrészt azért van, mert teljesen megbízok feleségemben és tudom, hogy távollétemben teljes odaadással, a maga módján ugyanazért a közös célért kűzd.

Másrészt a terápiám alatt elindult egy párbeszéd köztem és Isten között, amit persze nem én kezdeményeztem, de vak lettem volna, ha nem veszem észre, hogy Isten szól hozzám. Tudomásomra adta, hogy szeretetében és kegyelmében ne keressem a logikát, a racionalítást, csak fogadjam el. Amikor ezt megértettem, a sokadik istentisztelet és áhítat után, azóta egyszerűen nem tudok úgy aggodalmaskodni, mint azelőtt. Bízok Benne, hogy kirendeli amire szükségem van, és megtapasztaltam, hogy van ereje az imának.

Közben csoporttársak mentek el, újak jöttek, a találkozókon hallottam visszaesésekről, félelmekről, de sikeres újrakezdésekről is. Sok új ismerőst és barátot szereztem, és egy adott pillanatban azon kaptam magam, hogy örülök ennek a kiváltságnak, hogy ennyi józan életű barátom van, és hogy ezt végül is az alkoholizmusnak köszönhetem. Felfedeztem az áldást az átokban, és azóta nem keresem a logikát, csak elfogadom, hogy Isten úgy akar engem megmenteni, hogy elveszejt. És úgy akart közelebb hozni a családomhoz, hogy eltávolított tőle. És nagyon, de nagyon eltávolódtam igazi önmagamtól, míg sikerült végre magamra találni.

Terápiám során gyakran nehézséget jelentett, hogy én alapvetően zárkózótt, kevés beszédű vagyok, és kifejezetten írtózók attól, hogy egyszerre több mint egy szempár rámfigyeljen. Ez valószínűleg genetikai örökség, amit a szerfogyasztás az áttetszőség hiánya, a hazudozások, csalások miatti állandó stressz és lelkiismeretfurdalás védekező reflexxé alakított. Nagyon nehéz nekem még ma is a csoport előtt felszólalnom, végigállni saját>> visszajelző körömet, vagy bármi olyat tenni, ami azzal jár, hogy exponálom magam egy közösségben. Terápiám előtt, ha olyan megbeszélésre vagy interjúra készültem, ahol nem lett volna előnyös lámpalázasnak mutatkoznom, felhajtottam pár pohárral a megbeszélés előtt. Ettől aztán vágott az agyam, forgott a nyelvem, és minden oké volt, vagy legalábbis túléltem. Ez a módszer többé nem alkalmazható, éppen ezért óriási veszélyforrás az ilyen helyzet számomra, és csak úgy fogom tudni túlélni, ha számítok erre, tudomásul veszem.

Nem fogok tökéletességre törekedni, legalábbis nem minden áron. Itt megtanultam, hogy képességeim sokkal korlátozottabbak, mint hittem, és most ezekhez méretezem a terveimet. Ismerem a korlátaimat és időt adok magamnak, ha tenni készülök valamit, vagy ha döntést akarok hozni. Nagyon sok mindent másképp kell csinálnom ezután, mint eddig. Régebb, ha kevés volt a fizetésem reményvesztettnek, tehetetlennek éreztem magam, befeszültem és dühömet alkohollal csillapítottam. Az eltelt kilenc hónap alatt, változott a világnézetem, szemléletmódomat nem az anyagi javak uralják. Pénzre szükség van, de nagyon sok mindent nem lehet vele megvásárolni: a lányom mosolyát, az egészéget, feleségem hűségét és boldogságát. És ezek olyan dolgok, amelyekért van értelme az életemnek alkohol nélkül. Alkoholistává kellett válnom, hogy ezt felismerjem.

A problémákat és nehézségeket nem fogom tudni elkerülni, hisz erről szól az élet. De az élet fájdalmasan szép is tud lenni, ha nem tompítom az agyam alkohollal. Átengedem magamon az élet fájdalmait és megpróbálom kitölteni tartalommal, megpróbálom értetemmel felruházni őket. Életemben ilyen értelmes dolog lehet az apai és házastársi felelősségvállalás, a komoly odafigyelés a családtagjaim szükségleteire, kapcsolataim áttetszőségére. Ez hiányzott eddig az életemből. És hogy mindez hosszútávon működőképes legyen, feltétlenül alkalmazni fogom mindazt, amit itt megtanultam: a tervezést, az áttetszőséget, az érzések megosztását, és ha úgy érzem, hogy a probléma nagysága meghaladja családom vagy a támogató csoport kompetenciáját, haladék nélkül segítséget kérek mentoromtól. És persze, közben megpróbálok józannak maradni.

Távlati terveim csupán idén karácsonyra vannak: azt itt (a Terápiás Otthonban) szeretném eltölteni családommal. Rövid távú tervem a munkavállalás mellett, a családdal való lehető legtöbb időtöltés és lányom felkészítése az őszi iskolakezdésre. Lehetőséget szeretnék adni feleségemnek, hogy kissé felszabaduljon a nyomás alól, amit ez a tíz hónap okozott neki, és hogy magával is tudjon foglalkozni.

Soha nem fogom elfelejteni, hogy mennyi problémát okozott életemben az alkohol, soha nem fogom azt mondani, hogy soha többé nem iszom, csak azt, hogy ma nem iszom, odafigyelek az árulkodó jelekre, és ha kell, segítséget kérek. Folytatni fogom a rendszeres párbeszédet Istennel, mert családomon, a támogató csoporton és mentoromon kívül csupán Isten képes bátorítást és vígasztalást nyújtani számomra.

Külön megtisztelő volt számomra, hogy a János mentoroltja lehettem, aki egy sajnálatos tragédia kapcsán félreérthetetlenül bebizonyította számomra, hogy minden körülmények között van emberi tartás, és van kiút minden helyzetből, van túlélés anélkül, hogy elkábítanám magam.

Ehhez alázatra és a kegyelem elfogadására van szükségem, és arra, hogy továbbra is bízzak az ima erejében. Ugyanezt kívánom nektek is, a már szokásos TV-s zárómondattal: <<Önök nélkül ez a műsor nem jöhetett volna létre.>>”

Kapcsolódó cikk: Ha az alkohol lesz a beszélgetőtárs (Honline)


Posted by on feb 28, 2013 under kibúcsúztató