Kibúcsúztató – 4

 

2010. október, Magyarózd

 

A Terápiás Otthonba 2009. december 15-én költöztem be azzal a gondolattal, hogy végigcsinálok egy 9 hónapos terápiát, abban reménykedve, hogy megváltozik az életem. A túlzott alkoholfogyasztás, az egyedüllét, a magány, a tehetetlenség, az elkeseredés, olyannyira megkárosították a gondolkozásomat, hogy teljesen elment a kedvem az élettől. Nem tudtam már uralkodni magamon, nem én irányítottam magamat, hanem teljes egészében az alkohol működtetett és vezetett. Hová? Kis híján az életemmel fizettem, mivel 2009. november 3-án reggel öngyilkosságot kíséreltem meg, ily módon akartam véget vetni a félelmetes sötét múltamnak. Isten azonban nem fordította el az Ő orcáját előlem és megszabadított a haláltól, és ép gondolatot ültetett belém, ami által megszületett az erős elhatározás, hogy segítségért kiáltsak. Jó elolvasni a 143-as zsoltárt. 

Ezt kaptam, ezt az Otthont, ahol szeretettel, melegséggel, megértéssel fogadtak. Támogattak a kínosan beteg napjaimban, heteimben, eltelt egy jó kis idő, amíg megbíztam a csoportban és nyitott lettem feléjük. Ekkor jöttem rá, hogy csak igazán így tudnak segíteni, ha őszintén kimondom, megosztom velük a rám nehezedő problémákat. Sokszor feltettem magamnak a kérdést, már amikor „jobban éreztem magam”, hogy miért is vagyok én itt? Bátorítást kaptam a mentoromtól, a régebbi lakóktól és kitartottam a nehéz percekben is. Gondozási terveket készítettem a mentorom segítségével, pl. önbizalom hiánya, befolyásolhatóság, túlvállalás, türelmetlenség, nem beszélek lényegre törően, önkontroll. Ezeken sokat dolgoztam, a legnehezebb időszak a terápiám során az volt, amikor szembe kellett nézzek önmagammal, megtudtam, hogy ki is vagyok valójában, és feldolgozzam a múltamat, felbecsüljem a magamban, valamint a hozzátartozóimban okozott károkat. 

Nem volt könnyű felvenni a harcot önmagammal, sokszor rám tört az az érzés, hogy feladom. Hála legyen az Úrnak, a negatív érzéseimet követték pozitívak, feltettem a kérdést magamnak, hogy akarok-e változni? Vagy visszamegyek ahol voltam, vagyis mélyebbre, és hagyom, hogy fölemésszen az ital, ami a legtöbb nyomorúságot és keserűséget okozott. Elbújtam, sírtam és hatalmas bűntudatot éreztem. Ezután kezdtem el (tiszta) szívből imádkozni, naponta többször is, ahogy az időm engedte, igéket olvastam és rájöttem, hogy minden ige nekem szól, és hogy csakis Jézus Krisztus által van szabadulás. Bekövetkezett az az időszak, amikor el tudtam fogadni önmagam, és már nem akartam az életemből kitörölni a múltat, mint korábban, mivel mindig emlékeztetni fog, ha mellékútra térnék. Ez volt a legboldogabb pillanat a terápiám során, amikor beismertem, hogy ami elmúlt, azon már változtatni nem tudok, de ami ezután következik, azon még igen. 

Lassan megszűntek (enyhültek) a belső fájdalmas érzések és megpróbáltam csak magammal foglalkozni. Felelősségeket kaptam, amiket nem muszájból végeztem, hanem hogy tudatában legyek, hogy gondom van rá, legyen az bármi is. És nem azért, hogy bárki is kontrolál, hanem hogy a rám bízott felelősségekért én vagyok a felelős. Többször a kimenőn levő csoporttársaimtól is elvállaltam különböző feladatokat, amik mások szerint túlvállalásnak számított, de számomra nem volt megterhelő, sőt előbbre vitt a terápiámban.

Sikerült felismerni és kimondani a negatív, illetve pozitív érzéseimet, és megtanultam kezelni is őket. Megtudtam mit jelent a szeretet, a gondoskodás, egymásra figyelés, törődés, együttérzés, önbizalom, magabiztosság, határozottság, céltudatosság, ezeket mind itt az Otthonban sajátítottam el és mindezeket magammal is viszem.

Öröm és hála volt bennem, hogy kimenőim során az itt tanultakat alkalmazni is tudtam és fölkeltette bennem a hozzám tartozók figyelmét. ,,Mi történt veled? Ki vagy cserélve.” Én bátran elmondtam, hogy Isten művének nyilvánítom az egész terápiámat, neki köszönhetem, hogy élek, Ő adta az eszközöket a kezembe, a munkatársakat, a csoportot, a mentoromat. Ő adott erőt, egészséget az egyedül élő édesanyámnak, aki az egyetlen volt az ittlétem alatt, hogy támogatott anyagilag is.

Ugyanúgy most is a kezembe van adva egy új élet, az újrakezdés, szabad akarat, szabad döntés, hogy mit kezdjek vele, ezért van bennem egy enyhe félelem, de viszont öröm is, mert tudom és érzem, hogy nem vagyok egyedül. A magammal vitt szeretet, hit, remény, önbizalom segít a további felépülésben és megmaradásban és nem feledkezek meg arról sem, hogy szükségem van a közösségre, csoportra, ahol kifejezhetem érzéseimet és erőt, bátorságot nyerjek a továbblépéshez. Rövid volt a terápiám, de szép.

Köszönetet nyilvánítok a mentoromnak, Adorján Évának, akitől sok bátorítást, támogatást, megértést, elfogadást, bíztatást, bizalmat kaptam. Adja Isten, hogy még sok embertársamat tudja segíteni, ugyanezt kívánom a többi munkatársaknak is, akik ugyanúgy elfogadtak és támogattak.

Végezetül kedves csoporttársaim régebbiek és újabbak, ragadjátok meg az alkalmat, fogadjátok el egymást és szeretettel, megértéssel, támogatással, bátorítással törekedjetek a kitűzött cél felé. Egy itt eltöltött perc se legyen hiábavaló. Egymás kezét szorítva imádkozzatok a közös megmaradásunkért. A viszontlátás reményében maradok embertársi szeretettel és soha ne feledjétek ezt a szót, hogy „megéri” küzdeni!!!
 


Posted by on Már 21, 2013 under kibúcsúztató