Egy diáklány benyomásai a Bonus Pastor prevenciós foglalkozásáról

2016. február 25.-én, becenevén ismert kollegánk, Gonzó,  prevenciós foglalkozást tartott a temesvári Bartók Béla Elméleti Líceumban. Az érdeklődés sokkal nagyobb volt a vártnál: 20-30 diákra számítottak, de körülbelül 100-an vehettek részt a rendezvényen. Itt közöljük egy résztvevő diáklány, Szabó Anita benyomásait az előadásról. Észrevettük, ahogyan a foglalkozás folyamán felfedezte, hogy a függőségek nem is állnak olyan távol tőle és barátaitól. Ez arra emlékeztetett minket, amikor tudatosak vagyunk bűnös énünk felől és affelől, hogy megtérésre szorulunk. Jézus is azt mondja a farizeusoknak: “Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek.” (Mt 9, 12) Ez pedig nem jelenti azt, hogy bárki egészséges volna.

„Inkább csak magam elől menekültem”

Iskolánkba látogatott Gergely László (Gonzó) terapeuta és három „fia”(ahogyan ő nevezi őket), akik rehabilitációs terápián vettek részt és függőségeikről meséltek nekünk.

Úgy indultam neki a beszélgetésnek, hogy valószínűleg teljesen más hatással lesz rám a függőségek már-már elcsépelt témája így, hogy olyan emberek beszélnek majd róla, akik átélték ezt és nem egy papírszagú „nem szabad ilyet” előadással próbálják győzködni a diákokat. Mindig is úgy kezeltem ezt a témát, hogy távol áll tőlem-tőlünk diákoktól. Hol állunk mi attól, hogy az alkohol- vagy akár drogfogyasztásunkat függőségnek könyveljük el? Ez az a kérdés amire én (és remélem, hogy ezzel nem vagyok egyedül) a beszélgetés elmélyítése után másképpen válaszolnék, mint előtte.

Leginkább a „fiúk” kegyetlen őszintesége fogott meg már a „vallomások” első perceiben. Tulajdonképpen mindhárman elmesélték nekünk életüket és azt, hogy milyen körülmények vezettek oda, hogy „boldogságpótlókhoz” nyúljanak. Három féle függőségről meséltek: kábítószer, játék és alkolhol; egyesek kettőről is egyidőben. A beszélgetés közben gyakran gondoltam arra, hogy milyen hosszú utat kellet ezeknek az embereknek megtenni ahhoz, hogy teljes mértékben szembenézzenek önmagukkal és hogy már-már szemrebbenés nélkül beszéljenek nekünk megrázó tapasztalataikról.

A legmegdöbbentőbbb felismerésem az volt, hogy valójában ezek a dolgok nem is állnak annyira messzire tőlünk, mint gondolnánk. Egy függőség sokkal mélyebben kezdődik, mint azt sokan hiszik. Az elmeséltekből kiderült, hogy az ő függőségeik is a legártatlanabb „bulizunk és bedobunk egy-két-három… sört, hogy lazítsunk és felszabaduljunk, mert úgy minden könnyebb”-hozzáállásokból kezdődtek. A baj és a „harang” megkondulása onnan kezdődik, ha már nem a barátokkal való időtöltés a fő cél az efféle összejöveteleken, hanem az „ivászat”. Amikor inkább a poharam tartalmára koncentrálok, arra hogy vajon mikor „üt már meg” nem arra, aki velem szemben ül és hozzám beszél. Feltevődik akkor újra a kérdés, hogy ezektől a „lightosabbnak” tűnő dolgoktól távol állunk-e?

Kezdetben a beszélgetés nem volt interaktív részünkről, de valószínűleg csak azért, mert az elbeszéltek mély hatása alatt voltunk és az „emésztés” még folyamatban volt. Onnantól kezdve, hogy az első kérdezők megtörték a jeget, olyan gondolatok pattantak szavakba mindenki fejéből, amikről éreztük, hogy nem mertük még őket soha kimondani és kérdés-vélemény kavalkád alakult ki. Ez a tény már biztosan aláírta, hogy mindenki úgy megy majd el innen, hogy lesz amit rávetítsen a saját életére – legyen az csak figyelmeztető vagy konkrét tapasztalat. Mert igazából nem tilosként állították be ezeket a tényeket, hanem megmutatták azt, hogy mennyire rajtunk és a valódi önismeretünkön múlik a bizonyos határok betartása. Persze, néha a családi helyzetünkről nem tehetünk, de arról, hogy továbbvisszük-e azt az ördögi kört amibe menekülésképpen pottyantuk vagy sem, már igen.

A beszélgetés megerősített abban a tudatomban, hogy a függőségek valójában csak tünetek és egy érzelmi űrt jeleznek az életünkben. Többször is említették, hogy az emberi kapcsolataikat mennyire megváltoztatta a mélység ahova lesüllyedtek, mennyire nem tudtak már semmit és senkit a függőségük tárgya elé helyezni a fontossági „ranglétrán”. Azt is kiemelték viszont, hogy a kilábalás felé tartó úton mennyit segített a tény, hogy párkapcsolatban éltek és valakire támaszkodhattak, illetve tudták, hogy valamilyen szinten ők is felelősséggel tartoznak valakinek, valakinek a „rózsái”. Ahhoz viszont, hogy valakinek a rózsái lehessünk, először kegyetlenül szembe kell néznünk önmagunkkal és fel kell ismernünk: rózsák vagyunk. Sok minden kavarog most még bennem. Úgy érzem, hogy a függőségek témájának a kibontása és elemzése annyira összetett, mint az ördögi kör, amibe belekerülhetünk általa. Úgyhogy végezetül inkább csak annyit mondanék: „Kösz!”.

Szabo Anita 2

S. Anita


Posted by Orsi Bűcs on Már 18, 2016 under hírek